William Shirer könyve, A Harmadik Birodalom felemelkedése és bukása egyike a valaha papírra vetett legfélelmetesebb műveknek. A legdermesztőbb bekezdés egy olyan könyvből, amely nem riad vissza a náci atrocitások ábrázolásától, a következő:
1934. augusztus 19-én a választásra jogosult németek 95%-a ment el szavazni, és a felnőtt német állampolgárok 90%-a (38 millió ember) voksolt arra, hogy Adolf Hitler kapjon teljeskörű, totális hatalmat, hogy Németországot tetszése szerint uralhassa. Mindössze 4.25 millió német szavazott azellen, hogy a politikai hatalmat egy totalitárius rezsim kezébe adják.
Hitler programja nem volt titok, és az általa használni tervezett eszközök sem voltak azok. Az emberek 90%-a szavazott a "Mein Kampf"-ra és a nürnbergi törvényekre és a Versailles-i szerződés visszautasítására és a kristályéjszakára; a felhatalmazás elsöprő erejű volt.
Nem tartom meglepőnek, hogy a történész testület és a politikatudósok elmulasztották, hogy szembesüljenek ezzel a határozott ténnyel. Mert ez egyet jelentene azon feltevések ingatagságának a feltárásával, amelyek a saját politikai rendszerünk alapját képezik.
A Weimari Köztársaság 1934-es választásai kíméletlen és végső sírfeliratává lettek annak az elméletnek, amely szerint az alkotmányos demokrácia megbízható őre az egyén szabadságának; megmutatták, hogy még arra sem képes, hogy megelőzze saját állampolgárainak előre megfontolt, kormányzati népirtását. A példa az amerikaiak számára több értelmet nyer azon tény által, miszerint a Weimari Köztársaság alkotmányát kifejezetten az Egyesült Államoké mintájára készítették. [1]
Az alkotmányos demokrácia amerikai formáját az Egyesült Államok alapító atyái találták ki azért, mert egyetlen korábbi rendszer sem állta ki a próbát. A történelem ítélete azóta megerősítette Winston Churchill sommás véleményét, miszerint a demokrácia a kormányzás szörnyűséges formája, de még mindig nyolcszor olyan jó, mint bármely másik.
De az alkotmányos demokrácia önmagában nem biztosíték saját embereinek rövidlátása és morális vaksága ellen. Ez a meglátás nem új; ugyanez a gondolat hatja át Gibbon két évszázaddal ezelőtti művét, A Római Birodalom hanyatlásának és bukásának történetét, azt a könyvet, amely a modern történelemtudományt ténylegesen megalapozta.
A weimari Németország akaratlagos önpusztítása azt jelzi, hogy a demokrácia végletes ingatagsága nem egy mellékes vagy távoli jelenség. Modern, művelt, civilizált és kozmopolita emberek a szabadelvű Nyugat szívében készek arra -- és egyetlen, kellően tehetséges demagóg parancsolata elég, hogy meg is tegyék --, hogy saját szabadságukról lemondva, ártatlan áldozatok millióit ítéljék tömeghalálra.
Ha ez így van, felvetődik a következő sarkalatos kérdés. Ha az alkotmányos demokrácia ennyire katasztrofálisan megbukott a kormányzás problémájának megoldásában, melyik rendszer képes arra, hogy kiállja a próbát?
Senki nem tudott még jobbat mondani Max Weber azon meghatározásánál, miszerint a kormányzat egy olyan szervezet, amely egy adott földrajzi régióban az erőszak elsődleges alkalmazásának monopóliumát követeli magának. A kormányzat alkalmasságának kérdése erre egyszerűsödik: ki az, akiben megbízhatunk, hogy az erőszak alkalmazásának elsőségével bölcsen és erkölcsösen bánik majd?
Már tudjuk, hogy a királyok, a papság, a császárok és mindenféle egyéb önkényurak megbuktak ezen a vizsgán, ugyanúgy, ahogy a nemesi osztályok és más oligarchiák sem feleltek meg. A francia és más forradalmak utóhatásai világossá tették, hogy azok az urak, akiknek népvezéri erőszakát semmilyen alkotmányos korlátozás nem fékezi, ugyanolyan önkényesek és gonoszok lehetnek, mint bármely zsarnok.
A weimari Németország rettenetes leckéje, hogy a hatalom alkotmányos ellenőrzése sem működik. Tulajdonképpen nincs is szükségünk a weimari Németországra ehhez a következtetéshez; az Egyesült Államok története önmagában is elegendő ennek alátámasztására, legalábbis bárki számára, aki elég őszinte annak beismeréséhez, hogy az Alapító Atyáknak nem állt szándékában, hogy egy fojtogató, bürokrata államgépezet, egy újraelosztáson alapuló jóléti állam és az IRS[2] súlya alatt szenvedjünk. De Weimar példája meggyőzőbb, mert még azok se igen vehetik védelmükbe a náci Németországot, akik készek az Egyesült Államok kormányának fokozódó visszaéléseit védelmezni.
Évekig küzdöttem ezzel a kérdéssel, miután Shirert olvastam. Ez egy olyan probléma, ami a politikának és az erkölcs filozófiájának összes központi kérdését leegyszerűsítve kiemeli. Mert értelmes emberek véleménye különbözhet abban, hogy melyek azok a kiemelt jogok, melyeket egy jó kormányzat mindenképpen megpróbál az állampolgárai számára biztosítani. Értelmes emberek véleménye eltérhet abban is, hogy a kormányzatnak miféle katasztrófát és jogfosztást kell elkerülnie. De azt nehéz elképzelni, hogy bárki elfogadhatónak vagy épelméjűnek tekinthet bármely politikai berendezkedést, amely eljuthat saját polgárainak tömeges lemészárlásáig.
Ha egyetlen kormányzat sem elég szilárd, hogy kivédje a saját polgárai ostobaságát, vajon a "kormányzat nélküliség" az egyetlen válasz? Teljesen fel kell-e adnunk a hatalom központosítását, hogy elkerülhessük a jövő Dachauit és Treblinkáit? Az anarchista recept szerint igen; ha nem tudjuk az összes erőszakot megelőzni, a legkevesebb, amit tehetünk, hogy a leendő Hitlerektől megtagadjuk a tömeges haderőt, az állami erőszak gépezetét, a fajirtás társadalmi eszközeit.
Az Egyesült Államok alapító atyái úgy gondolták, hogy megtalálták a módot, mellyel sikeresen megelőzhetik a kormányzatok beteges iszonyattá korcsosulását: gondoskodni arról, hogy az emberek fel legyenek fegyverezve, és megtanítani őket, hogy szabad polgárokként kötelességeik közé tartozik a kormányzati arrogancia kordában tartása -- fegyveres lázadás fenyegetésével, vagy tényleges forradalommal, ha kell. Thomas Jefferson megkérdezte volna, hogy a németországi zsidók és cigányok miért engedték, hogy náci fegyver-elkobzási törvényekkel lefegyverezzék őket, anélkül, hogy lázadásban törtek volna ki -- és még nyomatékosabban azt, hogy a világ úgynevezett civilizált nemzetei miért nem látták a civil fegyverek lefoglalásában a Holokauszt eljövetelének biztos előhírnökét?
De végül is lefegyverezték őket, így nem volt menedék, amikor megjelentek a rohamosztagok, hogy feltegyék őket a halálvagonokra. Az alkotmányos demokrácia végzetes instabilitása több mint tizenkét millió embert gyilkolt meg. És én semmi különlegeset nem látok az amerikai rendszerben, ami megelőzhetne egy jövőbeli Holokausztot. Különösen nem, amikor sok amerikai próbálja lefegyverezni a szomszédait, éppen azt a hatalmi féket kapcsolva ki ezzel, amit Jefferson és a többi Alapító próbált a rendszerünkbe beépíteni az Alkotmány második kiegészítésének egyszerű szavaival.
Az a puszta következtetés maradt számomra, hogy semmilyen, a kormányzati arrogancia kordában tartására tett kísérlet nem válik be -- mert az államrend propagandájának hamis ígéretei és mérgező álmai az emberek többségét túlságosan könnyen vezetik a zsarnokság elleni saját, intézményes védelmük feladására.
Ezért vagyok anarchista.